Az egyik szempont az, hogy az album több mint egyharmad részt új dalokból áll (szerencsés esetben tizenegy régi sláger mellett tartalmaz egy hat friss dalt felvonultató EP-t, szerencsétlenebb esetben egy CD-re nyomorítva kínálja mind a tizenhét számot), így egész sok értelme van megvenni annak is, aki összegyűjtötte Rob Thomasék eddigi három nagylemezét. A másik szempont meg épp az, hogy a Matchbox Twenty tipikusan olyan zenekar, amelyiknek nem kell összegyűjteni a nagylemezeit. A banda dalai ugyanis egyáltalán nem különlegesek, poptörténeti (de még csak szoftrock-történeti) jelentőségük sincs, egy kaptafára készülnek, és kicsit üresek - viszont vígan el lehet őket hallgatgatni, és nem is kizárólag azért, mert jókat énekel bennük Thomas, hanem azért is, mert tisztességesen meg vannak írva és hangszerelve is. Bőven elég tehát belőlük egy tömör válogatás arra az esetre, ha elromlik a rádió, és az Exile on Mainstreamen ott is van a lényeg: a tizenegy legnagyobb sláger a Long Day-től a Bright Lightsig.

Az ellentmondás feloldhatatlan, a válogatás mindenesetre kitűnő. Poptörténeti jelentősége ennek sincs, de azért érdekes.

7/10